rajzterápia

ADÁS-ELFOGADÁS. KÉRÉS >>

Emberi szemszögből sokszor kibillent egyensúlyt érzékelünk adás-kapás témában az életünkben. Van, hogy szégyenkezünk, mennyit kapunk másoktól, néha nem értjük miért mindig mi adunk, csak adunk és adunk. Vajon mi van emögött valójában? Milyen mesteri rendező elv érvényesül e tekintetben a mi életünkben is? Hogyan lehet ezt ésszel felérni?

Pierre Bonnard  szép hosszú életet élt. (1867-1947), élete átívelt az egész impresszionizmuson, így jól ismerte az egész “csapatot”.  Őt magát a művészettörténészek a poszt-impresszionisták közé sorolják, és a “Les Nabis” csoport egyik alapító tagjaként jegyzik.

Nagyon érdekes, hogy Bonnard  életműve által -szerencsére nagyon termékeny művész volt – képet kaphatunk e nevezetes korszak minden művészeti stílusáról, a stílusváltásokról, megújulásról, szellemi rezdüléseiről. Nagy kísérletezők voltak mindannyian, nagy szellemek: ha végignézzük Bonnard életművét, nyomon követhetjük ahogy sorra “próbálja ki” őket. Hol Lautrec nőalakjait festi, hol Gaughain-ként teszi egymás mellé a tiszta színeket, késői képein még Braque kollázsainak hatását is látni vélem. Meglehet, hogy manapság  furcsán venné ki magát, ha egy festő hasonlóképpen próbálgatna kortársai modorában alkotni, de ebben a pezsgő párizsi művész életben ez többé-kevésbé természetes volt. Egymást inspirálták, kísérleteztek, pezsegtek. Azonban Bonnard művészetére a japán fametszetekből merített kompozíciós különlegesség volt leginkább hatással. Ez az az újdonság amit leginkább magáévá tett, amit hosszasan érlelt tovább festészetében is.Ez a képalkotási szemlélet gyökeresen különbözött az addig ismert, megszokott európai művészettől. Ahogy szinte az összes korabeli festő, ő is érzékenyen reagált az Európában  akkoriban először elérhető japán művészeti kincsekre. (Ukiyo-e)

A kereten belül gondolkodni

Az itt látható kép is ennek a kompozíciós kísérletsorozatnak az egyik darabja a nagyon sok közül. Első látásra meghökkentő a kép, pontosan a nagyon merész kompozíciós megoldása miatt. Nem szoktuk meg e szokatlan képkivágást. Az akt vajon miért nincs jól láthatóan a kép központi helyén? Szinte “pofátlanság”: miért fontosabb egy csupasz, sivár asztallap a kép előterében?! Hogyan kerül a halványlila szőnyeg a sárga virágmintás falak elé?! És mindehhez kapjuk a hupikékre mázolt nyílászárókat!…  A kép mindezek ellenére magával ragad, beszippant lüktető tér sorolásával, erős mélységével, nem tudom nem élvezni a színek vibrálását, a tapéta és a textil minták naiv derűjét, meghittségét.  Ezt a képet látva, arra gondolok, ha e művész még 10-20 évet élt volna, ezt a kompozíciós kísérletezést követve, egésze a Piet Mondrián féle letisztult absztrakt képekig jutott volna a szintetizálás során. A kompozíció, a kép belső vizuális egyensúlyát jelenti.

Ahogy ezt a képet szemléltem tovább, a tangram játék jut eszembe, amint a játék folyamán a különböző mértani alakzatokat próbáljuk elhelyezni egy kereten belül, úgy, hogy mindennek helye legyen. Nehéz úgy megoldani, hogy semmi se lógjon le félig és közben sehol se maradjon ki üres hely. Az egymásnak nyújtott szívességekkel, ajándékokkal is ezt játsszuk.  Arra törekszünk, hogy meglegyen az egyensúly, igyekszünk rögtön mindent viszonozni, kiegyenlítünk. Mert a kereten belül gondolkodunk, “kicsinyesek” vagyunk. Ám, ha figyelembe vesszük, hogy van egy nagyobb rendezési elv?! Amely szintén a kiegyenlítésre, az egyensúlyra törekszik, még, ha nem is láthatjuk az  általa rendezett képet, a “nagy” képet szűken érzékelt fókuszunkból.   Vajon mi kell hozzá hogy “nagyban” is lássunk?

Márk Éva