All posts by Márk Éva

Festő workshop február 12.

 “Add át magad a színek nyelvének, hagyd, hogy a festék, mint médium segítse a lélek áramlását!”

Az alkotás, egy olyan nonverbális kommunikációs lehetőség, melynek során a számunkra is tudattalan, vagy nehezen kifejezhető érzelmeinket, vágyainkat is megjeleníthetjük, az elkészült képek segítségével továbbgondolhatjuk.

E festődélutánon megtapasztalhatod a felhőtlen, ítélkezéstől mentes felszabadult alkotást, kizökkenhetsz a “mindennapi időszámításból”.  A színek, formák összjátékának átélése által olyan lélekrészünk aktiválódik, amellyel új belső erőre tehetünk szert.

A foglalkozásokon való részvételhez semmilyen előzetes művészeti gyakorlat, tehetség, hajlam nem elvárt!

Időpont : Február 12.
Helyszín :Xl. ker. Brassó út.  97.
Kezdés: 14 óra
Részvételi díj: 12.000 Ft
>Érdeklődsz a program iránt? kérjük töltsd ki az űrlapot>>, vagy írj e-mail-t>>. Telefon: 06 70 625 0263 és 06 30 781 2355
február
Álarcaink
festő workshop

Miért a farsang a legalkalmasabb időszak ehhez a típusú foglalkozáshoz?

Fabrizio Riccardi (1)

  • A farsangi olyan ünnepi időszak, amelyben a hétköznapi élettől eltérő dolgok történhetnek, felbomolhat a szokásos rend. Ahogy ilyenkor mondani szokták: “a feje tetejére áll a világ”
  • Ideális, kellően támogatott időszak hogy szabadabban, játékosabban közelíthessünk énünk rejtőzködőbb részéhez.

“a hierarchikus viszonyok, kiváltságok, normák és tilalmak átmeneti felfüggesztésének ünneplései” (Bahtyin)

A farsang csúcspontja hagyomáynosan a karnevál, amit magyarul a farsang farkának nevezünk. Ez a farsangvasárbuso2masknaptól húshagyó keddig terjedő 3 nap, ami nagy mulatságok közepette megrendezett tulajdonképpeni télbúcsúztató. Számos városban ekkor rendezik meg a híres karneválokat (riói karnevál, velencei karnevál), Magyarországon pedig  a mohácsi busójárást.

A régmúltban is az igazi farsangi karneválok ideje az ünnepkört záró napokra esett: farsangvasárnapra, farsanghétfőre, és húshagyó keddre. A “húshagyó” elnevezés az olasz karnevál szó tükörfordítása. A szót általában népi etimológiás úton-módon a latin carnem levare “húst elhagyni” kifejezésből származtatják. A farsangoló nép tréfás olvasata ebből született: Carne, vale! – “Hús, ég veled!”.
callo maszkok

Hogyan lát a festő?

Séraphine Louis  (Seraphin de Senlis) autodidakta festőnő, 1864-ben született Franciaországban, egy szegény parasztcsalád gyermekeként, és 1942-ig élt. Élete utolsó 10 évében pszichózistól szenvedett, a Viller-sous-Erquery kórházban halt meg. Házvezetőnőként dolgozott középosztálybeli családoknál, szabadidejében, azaz főként  éjszaka festett. Sötét padlásszobájában hozta létre ezeket a “ragyogó” képeket.  Rendkívüli szenvedéllyel, szent elhivatottsággal festett. Különleges kapcsolatban állt a természettel és a természetfelettivel, ahogy ő mondta, “felsőbb utasításra festett”.  Érdekes adalék, hogy festékeit saját maga állította elő, ezek receptjeit soha nem árulta el senkinek. 2012_0518animal0136

Séraphine felfedezését Wilhelm Uhde német származású műgyűjtőnek köszönhetjük.  Ő ismerte fel zsenialitását egy kis korai csendéletében, melyet véletlenül látott meg szállásadóinál. (Uhde Séraphine de Senlis mellett Henri Rousseau-t ismertette meg szélesebb körben, de Picasso gyűjtője is volt többek között.)

A festőnőt a “naiv festők” közé sorolják.  Henri Rousseau-val és még néhány kevésbé ismert kortárs festővel ők voltak azok az első festők, akik ” felemelkedhettek” a szalonok festői közé, azaz, jegyzett festőkké válhattak, “naiv” címszó alatt.  Ez a jelenség persze nem hagyta szó nélkül sem a publikumot, sem a korabeli művészeket, bőszen keresték a megfelelő meghatározást, indoklást, hogy miért is befogadhatóak, ugyanakkor mégis miben  mások ezek a zseniális festők a művészet világában. Wilhelm Uhde maga sem volt megelégedve magával a  “naiv” kifejezéssel, ő maga például “modern primitívek” elnevezéssel szervezte kiállításaikat.  Ha választhatnék, biztosan az utóbbira szavaznék magam is. Ezekben a képekben ugyan nem köszön vissza a művészeti akadémiákon elsajátítható rajzi profizmus, nem törődik elfogadott esztétikai, ízlésbeli, szabályok figyelembevételével, mégis igen erőteljes belső késztetésről, a spontaneitásról árulkodnak. A szokásos szakmai diktátumok helyét az  ihletettség, esetenként az isteni sugallat veszi át.

Leveleket körbeölelő sugár

Meghökkentő a képen ez a szokatlanul erős, személyes kapcsolat minden egyes levéllel!  Külön-külön, aprólékos ecsetvonásokkal ábrázolja ezeket. Minden levél egy külön individuum, más színű és máshogyan esik rá a fény. A levelek sugárzóak, sajátosan ragyognak, intenzív jelenségek.  Mi az a fehér sugárnyaláb mely a leveleket körbeveszi?  Középkori ikonokon  látható hasonló fehér ködfelhő a szentek teste körül. Vajon így látta őket?  Ha jól megnézem ezeket a leveleket, úgy érzem, hogy az átlagember szeme által megszokott fizikai megjelenésükhöz képest többet mutat meg belőlük.

Több tanulmány készült Seraphine de Senlis képeiről pszichiátriai kórképe alapján, melyekben pszichózisba forduló vallásos áhítatát taglalják. “A Nap az Isten. Ezek pedig a gyümölcsök Isten kertjében, ahogy én látom őket” – ezek pedig a művész szavai. A képek magukért beszélnek, egyedül rajtunk múlik a nézőpont megválasztása.

rajzterápia

Márk Éva

A nézőpont megváltoztatása

Giorgio Morandi  (1890-1963)  olasz festőművész képeit jó nézegetni olyankor, amikor “csapkodnak a villámok körülöttünk”. Morandi, tanári állása mellett festett, nem kívánt anyagilag kiszolgáltatottá válni a festészet piacától, szerinte az alkotáshoz biztos anyagi háttérre, és nyugalomra van szükség. Ez a belső igény is árulkodik Morandi sajátos lelkiállapotáról, amelyben képeit készítette.

rajzterápia
Giorgio Morandi csendélet

Élete jó részében csendéleteket festett.  Beállította kopott, vagy kevésbé kopott egyszerű használati tárgyait, mérnöki szerkesztéssel komponálva meg a látványt, melyet lefestett, lerajzolt, megfigyelt, és újraértelmezett, évtizedeken át, meg nem unva őket.   Az a kérdés merül fel bennem, hogy mi lehetett neki fontosabb, a festmény mint létrehozott objektum, vagy maga az alkotás állapota? Az alkotás, különösen Morandi esetében – az az állapot, melyet nevezhetünk meditációnak, kontemplációnak, és imának is. Képei különös szépséggel rendelkeznek.

Mi a szép, ezekben a csendéletekben?

Mitől látom szépnek ezeket a régi, elhasznált tárgyakat?  Amit szépnek látok, az a megértés során létrehozott rend, a látvány nyújtotta benyomás leképezése a festő értelme által, és ábrázolva azt  a vásznon, személyisége jellegzetességeit hordozva magán. A létrejött  képi rendben tárgyak pontos formai ábrázolása másodlagos helyre került. Nem zavar, hogy nem pontosak az ellipszisek, nem zavar a szimmetria hiánya az üvegeknél, mert a kép csodálatos harmóniát sugároz.

Egyik képe sem lett ugyanolyan mint a másik, mindegyik egy új szellemi kaland. Oly mindegy, hogy a tárgyak ugyanazok, hiszen az alkotó maga sosem ugyanaz, aki tegnap volt. Ahogy a szereplők is lehetnek ugyanazok, de az előadott darab mégis mindig teljesen más.

Ugyanazokkal a megváltoztathatatlan részletekkel is elérhető a teljes egyensúly?

A minket körülvevő embereket sem tudjuk megváltoztatni. Nem válogathatjuk meg a családunkat, a szomszédainkat, nem változtathatjuk meg az időjárást, vagy a múltat.  Sokszor tehetetlenek vagyunk emberekkel, helyzetekkel, eseményekkel szemben. Egy dolgon változtathatunk csupán, a nézőpontunkon, a hozzáállásunkon. Átértékelhetjük a múltat, megérthetjük mások indítékait,  és dönthetünk abban, hogy milyen nézőpontot keresünk  és milyen távol helyezzük magunkat tőlük.

rajzterápia
rajzterápia

 

Tanítás, foglalkozás április 30-án! Bővebb részletek>>
Témakör: önmagam vállalása>> (Ha nem vállalom és tudom, hogy ki is vagyok, nehéz egyensúlyt teremteni….)
Gyertek bátran! Jelentkezés a fejlécben található űrlapon!

Fény és árnyék

Ferenczy Károly, Október című képe 1903 körül készült.  Ferenczy, a “magyar impresszionizmus” nagy alakja, a Nagybányai festő csoport tagja volt.  Némelyek ” pictor doctus”-ként aposztrofálták őt, lévén hogy igen művelt, több nyelven olvasó, elemző, szemlélődő alkat volt.  Ez a képe művészetének már kiforrott szakaszában készült. Már semmi nyoma a leíró festészetnek, mint  a “Kavicsot hajigáló fiúk a Duna partján” című képén, mely alapos technikai tudást mutat, de bevallom, számomra nem túl izgalmas. Ez a kép ellenben több szinten is megérintett. Milyen érzéseket vált ki belőlem?

A fény elérése

Amint sikerül kikapcsolni az elmémet, és hagyom, hogy hasson rám a kép, már hallom a madarak csiripelését, érzem a nap melegét, és az árnyék meglepő hűvösségét. Ilyen az októberi idő. A kép közép terében a forró nyári nap által kiégetett pázsit maradványai is ezt mutatják. Érzem ennek az őszi hónapnak oly sajátságos atmoszféráját. Ez a kép tehát működik nálam, tudja azt, amit egy jó képnek tudnia kell. Hat rám! A második dolog, amivel ez a kép engem lenyűgöz, az a ragyogó napfény  megjelenítése. Hogyan lehet elérni a fény ilyen ragyogását?  Hogyan lehet elérni, hogy a világosak nagyobb világító értéket hozzanak létre mint a fehér pigment maga?

Ferenczy a fény-árnyék ábrázolás egyik legnagyobb magyar mestere volt. Ritka pontosan látta a tónusokat és színekben is tökéletesen meg tudta jeleníteni őket. Gyönyörű színes árnyékai  szerves részeit képezik a látványnak, nélkülözhetetlen elemei a kompozíciónak, amint szükségszerű része a halál az életnek, mint rossz a jónak, hibáink a tanulásnak. Árnyék és fény: együtt léteznek, egymás kiegészítői, és következményei.

 

A változás szépségei és nehézségei

Ez a meseszerű csatajelenet Paolo Uccello munkája.  Uccello az itáliai reneszánsz idején alkotott, főleg Firenzében és nagyon érdekes figurája a művészetnek. Beletartozott abba az öt művészből álló csoportba, akik a lineáris perspektíva szerinti ábrázolást meghonosították a festészetben. Ma ezt reneszánsz perspektívának nevezik. Iskolás nyelven: a “3D”.

Miért is érdekes ez a kép?    

Ha a  “képi ritmus” fogalmat szeretném érthetővé tenni valaki számára, ezzel a képpel kezdeném.   Lehetne akár egy mai alkalmazott grafikai alkotás, egy ütős plakát, vagy egy könyv illusztráció, egy jobb képregény, annyira mai, és annyira dekoratív. Miért is látjuk így? Nos, egy bizonyos értelemben ez a kép, egy “öszvér”.  Jól mutatja azt a látás és gondolkodásbeli különbséget, ami a sík, azaz 2D-s ábrázolás, és a térbeli, perspektivikus ábrázolás között van. Uccello hosszasan tanulmányozta, gyakorolta a lineáris perspektívát, ezt kiszerkesztette  képein. Ezen a képén is gyönyörűen futnak a háttérben lévő dombok lankái, és arányosan csökkennek a figurák méretei is.  Viszont a figurákon belüli perspektíva, azaz a formák plaszticitása még nem mindenhol érvényesül. Ez különösen feltűnő ez a lovak nyakán lévő körpántokon. Ezek a részletek sokkal inkább teszik hasonlóvá egy késő gótikus, vagy egy kora reneszánsz festmény festészeti stílusához, mint egy késői reneszánsz festményéhez. Érdemes viszont megfigyelni a kép előterében fekvő páncélos figurát a földön fekve. Látjuk rajta, hogy iránya szépen követi az enyészpont szerkesztő vonalát, látjuk a rövidülést, de ügyességben hol van Mantegna Halott Krisztusától….. Naivság, esetlenség, tökéletlenség, mind ide illő kifejezés, ugyanakkor nem felejtem el, hogy egy korszakos zseniről beszélek!

rajzterápia
A San Romano-i csata

Szeretem a kettősségeket, a művészettörténeti határterületeket, a különcöket, és tisztelem a bátorságot abban az emberben, aki mindezt felvállalja. ( Úgy tudom neki is megvoltak a privát harcai emiatt kortársaival.)

Nehéz felvállalni a tökéletlenséget, amely az egyik állapotból a következőbe átvezető utat mindig elkíséri.
A változás nehéz, munkás dolog, fájdalommal jár, attól hiteles, és milyen szemet gyönyörködtető ezen a képen.

A kép pontos címe: A  San Romano-i csata, (1432.) Három részből álló sorozat egyike, a Londoni National Gallery tulajdona

Márk Éva

Kizökkenni gondolataim forgatagából

Vermeer képeit nézegetve az az érzésem támad, hogy varázsütésre megáll az élet filmje, lefagynak a szereplők és nekem kívülállónak szabad a pálya, kedvemre nézelődhetek egy idegen lakásban. Elindulok hát a festő által felkínált kockás padlón, elhamarkodott gondolatom szerint a kép főszereplői felé, de utamat hamar keresztezi a földön furcsán fekvő zeneszerszám. Megállásra és szemlélődésre vagyok kényszerítve, itt és most.

Mint amikor egy adott pillanatra sikerül kizökkennem gondolataim forgatagából, a lét hirtelen teljessé válik, csak az itt és most számít, egyszerre és ugyanolyan részletességgel látom magam körül a dolgokat, egyik részlet sem fontosabb a másiknál, egy dolog számít, a létezés önmaga. Ez az állapot mellőz minden pátoszt, okafogyottá válnak késztetéseim rangsorolásra, bedobozolásra és felcímkézésre. Hiszen minden és mindenki ugyanolyan fontos, és éppen úgy jó ahogy van.

Márk Éva